Egyik korábbi cikkemben (Az innovációhoz nem ötlet kell, hanem tökösség - 2016/09/30) már említettem, hogy mennyire jó olyan írásokat, elemzéseket olvasni, amikben a szerző az "én" gondolataimat foglalja össze.

Különösen izgalmas ez akkor, amikor ezek a javaslatok a mindennapi munkámat érintik, hiszen ez valahol azt mutatja, hogy talán jól végzem a feladataimat, és a felmerülő problémákból a megfelelő következtetéseket vonom le ahhoz, hogy a bankunkat átvezessük a digitális korba. Persze az, hogy ez végül megtörténik-e, nem csak rajtam múlik, de nem is csak a közvetlen kollégáimon, hanem minden vállalaton belüli kollégán és vezetőn.

A sikeres átalakuláshoz viszont bizonyosan szükség lesz mindarra, amit én magam is vallok, és amit pár nappal ezelőtti Linkedin írásában Eric Lefebvre, az EY globális tanácsadó óriás egyik igazgatója tökéletesen összefoglalt. Ez pedig nem más, mint az egyszerűség vagy egyszerűsítés, ahogy szimpatikus.

Igen, elsőre nem tűnik forradalminak a gondolat, lévén, az innovációnak és fejlődésnek mindig is volt egy ilyen aspektusa. Hatalmas bürokráciák, túlbonyolított folyamatokkal operáló cégek vagy kiterjedt hierachiák ritkán tudnak továbblépni. De nem azért, mintha nem akarnának, hanem azért, mert az általunk alakított és fenntartott rendszer nem erre lett kitalálva.

Lefebvre szerint éppen ezért a vállalati életben valami olyan egyszerűségre van szükség, amit mind a Nucor acélművek, mind a Jobs-féle Apple reprezentál - történetileg legalábbis biztosan. Mit csináltak ők ketten?

A Nucor, szemben a piacon uralkodó óriás acélgyárakkal, nem a rövid- és középtávon magasabb haszonnal kecsegtető, de komplex rendszereket/folyamatokat megkövetelő gyártás felé, hanem az egyszerűbb és olcsóbb tömeggyártás felé indult, egy teljesen egyedi acélművel ("mini-mills").

A nagyok persze csak mosolyogtak, hogy ennek nincs értelme, komoly bevételek híján a Nucor nem tud majd növekedni. Tévedtek. A kevésbé minőségi termékekkel tökélyre fejlesztett rendszer szép lassan átállt a magas minőségű termékek gyártására is, és egy lesajnált acélgyártóból mára a Nucor A nagybetűs amerikai acélgyártó lett.

A Nucor-ral ellentétben az Apple története minden bizonnyal számotokra is ismert, ha másról nem, hát az iPhone okostelefonról, ami szintén egy meglévő iparágat forradalmasított, újfent az egyszerűsítésnek köszönhetően. Steve Jobs ugyanis nem arra fókuszált, hogy hogyan verhetné meg a nagyobb szereplőket a sajt pályájukon, hanem arra, hogy hogyan hozhatna létre egy saját pályáját, ahol ő diktálhatná az ütemet. Megcsinálta.

Összefoglalva tehát két út állhat a nagyvállalatok előtt, ha egyszerűsíteni akarnak: az egyik, hogy a jövőben olyan termékeket, szolgáltatásokat hoznak létre, amiket ügyfeleik örömmel használnak, és amelyek gyorsan, jó minőségben piacra kerülhetnek. A másik, hogy a bonyolult háttér folyamatok és/vagy a vállalati bürokrácia leépítésén keresztül az egyes termékek, szolgáltatások árát markánsan visszavágják.

Nincs ebben semmi újdonság? Valóban nincs. A nagyvállalatok többsége ma mégis fulladozik a múlt rendszerei adta keretektől, az átláthatatlan folyamatoktól, az állandó felelősséghárítástól, a lassúságtól, körülményességtől, a klasszikus középszerűségtől, vagyis, akkor valami még sincs rendben. Nincs bizony.

Ideje változtatni.

Egy hazai nagybank munkatársaként - ráadásul olyanként, aki innovációval foglalkozik - gyakran kapok kérdéseket ismerősöktől, hogy vajon mikor döglünk meg végre. Szerintük gyorsan, mindannyian, és az ügyfeleknek jobb lesz így. Szerintem viszont lassan, nem mindannyian, de az ügyfeleknek tényleg jobb lesz.

Persze valahol én is, ahogy ők, inkább megérzésekre hagyatkozom, mint egyértelmű tényadatokra. Bár igaz, velük ellentétben abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a FinTech cégek térhódítását nekem nem csak a sok esetben "szexi" szakmai-szerű újságcikkek és online posztok szemüvegén keresztül kell vizsgálnom, hanem hivatalból is, árnyaltabb elemzéseken át. 

Ilyen például a BodeTree alapító Chris Myers legfrissebb írása a Forbes hasábjain, amiben arról ír, hogy szerinte miért nem tudnak igazán sikeressé válni a FinTech cégek. Három okot sorol, amikkel részben egyetértek:

• Az első, hogy a pénzügyi világ és a technológiai világ legfőbb fundamentumai között erős ellentétek húzódnak. Hiszen, amíg utóbbi a villámgyors növekedésen, ezáltal más piaci szereplők feletti dominancia megszerzésén alapszik, addig előbbi zászlaján a kiszámíthatóság és a lassú fejlődés áll. A kettő nem passzol össze, még akkor sem, ha sokan (pl. befektetők, FinTech evangelisták) ezt szeretnék látni / láttatni.

(f: www.boostcompanies.com)

• A második, hogy a befektetők jelenleg még inkább a rövid távú gondolkodásmódot honorálják, ami megint csak nem kedvez a technológiai alapú megközelítést előtérbe helyező kisebb szereplőknek. Miért? Elsősorban, mert ahhoz, hogy pl. egy big data potenciál kellően kiaknázható legyen, hatalmas adatmennyiségre van szükség. Ám ahhoz, hogy ez felépüljön, lassú építkezésre van szükség. Ez viszont a legtöbb pénzügyi startupnak nem adatik meg, mert nekik is úgy kellene növekedni, mint a Snapchat.

• A harmadik, és egyben utolsó tényező, hogy a regnáló nagybankok lassan, vagy egyáltalán nem akarnak változni, már csak a történelmi beidegződések miatt sem, és ebben ráadásul partnerük is akad a releváns szabályozószervek képében. Myers cégének például 1 - 1,5 évre van szüksége ahhoz, hogy sikeres együttműködésre lépjen a nagyobb piaci szereplőkkel. Ez a realitás.

A fentiekből tehát két kép rajzolódik ki, vérmérséklet és háttértudás szerint legalábbis mindenképp. Az egyik, hogy a nagybankok, a befektetők, vagy a szabályozók miatt nem tudnak igazi áttörést elérni a FinTech cégek, pedig ők elhoznák a kánaánt. A másik, hogy van egy piaci és szabályozói realitás, amit el kell fogadni, és a disztrupciót ennek fényében kell vizsgálni és támogatni. A (technológiai) startup világ törvényei ugyanis egy az egyben nem feleltethetők meg a pénzügyi világra, és ezt minden szereplőnek érdemes lenne elfogadni.

De nem azért, mintha a bankszektornak nem lenne szüksége a változásra, mert van. És nem is azért, mintha a meglévő szabályokon ne lehetne vagy kellene változtatni, mert nagyon is rájuk férne. Hanem sokkal inkább azért, hogy az emberek pénze, megtakarításai úgy maradjanak biztonságban, illetve jól, céljaiknak megfelelően kezelve, hogy kiszolgálásban és átláthatóságban a legmagasabb minőséget kapják. A FinTech cégek ebben segíthetnek a nagybankokon, és utóbbiaknak ezt el is kell fogadniuk, és nem foggal körömmel küzdeniük ellene.

Azok a szereplők ugyanis, akik harcolni fognak ez ellen, és szembe mennek a megváltozott realitásokkal, azoknak végük. Hogy gyorsan-e vagy lassan, az mindegy, a végkifejleten már nem fog változtatni. Ez azonban nem csak a nagybankok számára, hanem a FinTech cégek és befektetőiknek is figyelmeztetés.

Az ünnepek alatt vélhetően mindenkinek több ideje volt olvasni, és ez az esetemben sem volt másként. Egy ilyen alkalomkor került a kezembe az Economist, egy korábbi írásomban már általam is emlegetett rovatának ("Vállalatok jövője: halál vagy változás" - 2016. október 10.) friss cikke, arról, hogy a menedzsment elméletek mennyire kiüresedtek; és bár személy szerint nem szeretem "a régen minden jobb volt" nosztalgikus múltba révedést, kivételesen a szerző minden megállapításával egyetértek. A helyzet ugyanis valóban siralmas.

Luther Márton, kérlek, segíts rajtunk!

A szerző érdekes párhuzammal indít, hiszen a mai menedzsment felfogást / hozzáállást a lutheri reformációt megelőző, irányadó katolicizmushoz hasonlítja. Miért áll meg ez a vélekedés? Elsősorban azért, mert, mint az akkori egyház, a mostani menedzsment elméletek is elszakadtak a realitásoktól, ráadásul minden, a mainstreamtől eltérő vélekedést, gondolatot megbélyegeznek, eltörölnek, üldöznek. Holott nyerészkedés van, okoskodás, egymás hátának veregetése, blabla, és semmilyen valódi újdonság, formabontó stratégia, korral haladás.

Az ismert és elismert menedzsment guruk ma lényegében egytől egyig a kapitalizmus kritikátlan hirdetői. A stratégiai tanácsadók ennek a kvázi vallásnak az utazó porszívó ügynökei, míg a neves globális üzleti iskolák tanulói (és az őket gyakran szponzoráló nagyvállalatok), a status quo letéteményesei.

A rendszer ennek hála stabil, szinte kikezdhetetlen, hiszen a hamisságban szinte mindenki partner.

Mit okozott mindez? Kiemelten a gazdasági elméletek és gondolkodás korrupcióját, torzulását. Ha az ember ma elmegy bármilyen üzleti konferenciára, előadásra, elolvas egy népszerű menedzsment elméleti könyvet, vagy esetleg van szerencséje meghallgatni tanácsadókat, hogy hogyan kell felkészíteni egy nagyvállalatot a következő, immár negyedik ipari forradalomra, legtöbbször a 80-as évek mosolyog vissza rá. Ismerős? Hát igen, a politikában ma ugyanez megy. Régi gondolatok új csomagolásban, mintha az utóbbi 5-10 évben nem történt volna semmi.

(Egy ismerős helyzet a vállalati életben, f: Scott Adams)

Az üzleti elméletek parancsolatai

Merthogy mik is a legfőbb sarokpontjai a ma irányadó menedzsment felfogásának: egyfelől, hogy napjainkban a vállalatok versenyképessége soha nem látott pozitív szinten áll. Az Economist szerzője szerint ezzel a meggyőződéssel csak annyi a gond, hogy a fejlett piacokon 2008 óta rég nem látott konszolidáció megy végbe, vagyis, a piac nemhogy egyre kompetitívebb lenne, hanem sokkal inkább egyre rugalmatlanabb. A tőkeerős nagyok felfalják a tőkeszegény kicsiket, és ennyi. Valós verseny, disztrupció, maximum a népmesékben.

A második parancsolat, hogy manapság a vállalkozások korát éljük, lévén, mindenki lehet Page (Google), Zuckerberg (Facebook), Kalanick (Uber), Dorsey (Twitter), Chesky (Airbnb) vagy Spiegel (Snapchat). A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy nem, nem lehet. Az 1970-es évek óta például folyamatosan lassul a cégalapítások üteme Amerikában, ráadásul az elmúlt években már jóval több tengerentúli vállalkozás szűnik meg, mint születik. És ha már azt kell mondanunk, hogy az Egyesült Államok sem a régi, akkor mint mondjuk magunkról, Európáról. Leginkább muhahaha. Az elmúlt 15 évben az öreg kontinens talán, ha két valós tech multit nevelt ki: ráadásul a Skype igazi növekedést csak az Ebay (később a Microsoft) tulajdonoltjaként ért el.

Szóval az a kettő inkább másfél.

A harmadik sokat hangoztatott meggyőződés, hogy a vállalatok az internet korában sokkal gyorsabban tudnak növekedni, mint régen. Ennek bár van igazság tartalma, a brit hetilap munkatársa szerint a realitás mégis az, hogy a nemzetközi üzleti életben a túlbürokratizáltság gyakran gátat szab a technológiai fejlődés által biztosított előnyöknek. Innovatív ötletek, termékek nem egyszer hónapokig, vagy akár évekig rostokolnak fiókok mélyen, mert az elmúlt évtizedekben létrehozott kismillió üzleti támogató osztály (compliance, jog, kockázatkezelés, stb.) nem enged egyről a kettőre jutni.

A negyedik, és egyben utolsó sarokpont pedig nem más, mint a globalizáció feltartóztathatatlanságába, és annak általános pozitív hatásaiba vetett hit. A szabadkereskedelem és a nulla vámtarifa az jó, mindenhol, mindenkor, mert nyugalmat, békét, prosperitást hoz. A történelem szerint azonban korántsem ez a helyzet. De nem csak azért, mert az 1800-as évek végének világgazdasága sok szempontból hasonlóan globalizált volt, mint a mostani, és hát vérrontás, háborúk mintha akadtak volna így is bőven. Hanem azért, mert a globalizáció és vívmányai igen is korlátozhatók, és már régen nem azok a szent tehenek, mint amik a Reagen-i időkben voltak. Brexit, ismerős?

Dehogy a cikkemet ne egy szomorú, negatív kicsengéssel zárjam: a történelem nem csak azt bizonyítja időről időre, hogy a háborúk elkerülhetetlenek, hanem azt is, hogy az emberiség, és benne a nagy, változást hozó gondolatok újra és újra megjelennek. Bármennyire nézzen ki rosszul a helyzet, bármennyire érezzük úgy, hogy az önismétlés, a gondolatok korrupciója, a kilátástalanság határozza meg a világunkat, a megújulás el fog jönni.

Hihetetlen? Valójában csak annyira, amennyire 500 éve a katolikus vallás és egyház reformja annak tűnt.

Amióta biztosra vehető, hogy Donald Trump amerikai ingatlanmogul foglalja el januárban a Fehér Házat a nemzetközi sajtó balos fele totális világégést, míg jobbos felének egy része új ígéretföldjét vizionál. Szerintem mindkét fél téved. A nyugati világ ugyanis nem fog összeomlani, nem másznak elő szörnyek az ágyunk alól, de nem is fog ránk köszönte a kor, ahol az elitek csak a választókért dolgoznak.

Miért? Először is azért, mert a Donald maga a két lábon járó kiszámíthatatlanság. Egyik nap ezt mondja, másik nap azt. Persze, tegyük gyorsan hozzá, ez klasszikus politikusi kvalitás, szóval nem is ebben, inkább a véleményváltás sebességében ver mindenkire több kört a leendő elnök. Trump kártyái emiatt kiismerhetetlenek.

Lehet, hogy magára hagyja Európát. Lehet, hogy kiegyezik Putyinnal. Lehet, hogy kitoloncol 2 millió illegális bevándorlót az országból. És lehet, hogy egy hatalmas falat építtet az amerikai-mexikói határra. Lehet.

De lehet, hogy nem.

("Új időszámítás kezdődik", f: Andrew Fyfe)

Nyilván azoknak, akiknek ez a bizonytalanság fizikai fájdalmat okoz, nincsen könnyű dolguk. Hillary Clinton bármennyire szürke, semmitmondó, kiszámítható és az átlag amerikai által gyűlölt jelölt volt, a balliberális elit mellette tört lándzsát, mert ő volt az az ördög, amelyet ismert. Donald Trump nem volt ilyen.

Ő nem úgy beszélt, nem úgy járt, nem úgy gondolkodott, ahogy azt a "mértékadó" elit elvárta volna. Nem volt választékos, nem volt polkorrekt, nem volt része a játéknak, ahol csak annak lehet igaza, aki velünk van.

De nem csak Trump, még az elvben saját fiú, Bernie Sanders vermonti szenátor sem volt megfelelő. A saját pártja rövid úton be is darálta, hiszen egy régi vágású New York-i szoci nyilván nem lehet a progresszív oldal vezére, ahhoz Hollywood-i sztárok, a CNN, a New Yorker és Lady Gaga támogatása kell. Kár érte.

Visszatérve azonban az eredeti gondolatmenetemhez, és a blogom szempontjából fontosabb területhez, hogy miért gondolom úgy, hogy nem lesz kannibál rajzás, de nem is lesz Amerika 2.0? Azért, mert Trump nem Reagen, nem Eisenhower, de még csak nem is George W. Nincs morális és filozófiai tartása.

Ettől még - szerintem - akár lehet jó és sikeres elnök, de azt, amit sokan várnak tőle, hogy évtizedekre bebetonozza a konzervatívokat a Fehér Házba, és előnyére változtatja az erősen megfáradt nyugati politikai és gazdasági világot, nem fogja szállítani. Nem fogja, mert ahhoz sziklaszilárd elhatározás, hajlíthatatlanság és meggyőződés kell. Donald Trump ennél sokkal jobban szereti a pompát, a népszerűséget, a könnyebb utakat.

Emiatt bár végre fogja hajtani programjának legalább egy részét, lévén, ezekkel nem csak kedvére tesz majd a rászavazó, hitét vesztett, az elitek által magára hagyott, elsősorban fehér szavazóknak, de nem is idegeníti el az inkább Hillary Clinton felé húzó kisebbségeket. Sőt, a világgazdaságot sem fogja romba dönteni. (Ja igen, Trumpnak volt programja, pontosabban, egy konkrétumokat tartalmazó társadalmi szerződése, csak erről a mainstream médiában ritkán esett szó.) Tovább viszont nem fog menni. A kötelezőt fogja hozni.

Ahhoz ugyanis, hogy Trump legyen a megváltó, a Republikánus Pártnak és a hozzájuk kapcsolódó eliteknek is változniuk kellene. Elnézve azonban az első reakciókat, erős a gyanúm, hogy a győzelem eltemeti azokat a hangokat, törekvéseket, amelyeket az elmúlt két választási vereség hozott felszínre. Név szerint és kiemelten, hogy a konzervatívok addig nem lesznek a jövő Amerikájának pártja, amíg a kisebbségek csak mutatóban jelennek meg a soraikban / üzeneteikben, és ha a 21. században is a Reagen-i gazdaságpolitikát gondolják alkalmazhatónak. A jövő ugyanis nem ebbe az irányba halad.

Egy-egy választást, mint látható, persze még meg lehet nyerni 20. századi nosztalgiával. Korszakot azonban csak eredeti gondolatokkal, valódi reformokkal, személyes hitelességgel lehet építeni. Ezeknek a kritériumoknak Donald Trump nem felel meg. De lehet, hogy a korszaképítés nem is az ő feladat lesz.

Egy multinacionális nagybank munkatársaként gyakran megfordul a fejemben, hogyha a vezetésünk úgy döntene, hogy jövő héttől mindent pozíciót, amit lehet, mesterséges intelligencia (AI) felhasználásával automatizálnak, vajon az én munkám megmaradna-e, vagy azonnal új hely utána kellene néznem.

Az európai füleknek ez persze még mindig valahol nevetséges, hiszen sem a kontinentális médiában, sem a kontinentális vállalatokon belül nem a mindennapok része, hogy mi történhet velünk az AI előretörésével, így a köztudat ingerküszöbe is meglepően alacsonyan van - nyilván a technológiai cégeket / stratégiai tanácsadókat leszámítva, mert ők valószínűleg gyakornoktól vezérigazgatóig nagyon is foglalkoznak a kérdéssel.

Üdítő kivételek és időszakok azért vannak, például mint itthon az elmúlt durván tíz nap, ami alatt mind a kormányzat (Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter), mind egy fontos érdekvédelmi szervezet (MKIK), és két széles körben olvasott sajtótermék (Index, Portfolio) is részletesebben foglalkozott az üggyel. Röviden ezen nyilatkozatok, kutatások és cikkek lényeg, hogy az AI térnyerése a magyar munkaerőpiacot sem fogja változás nélkül hagyni, a következő 5-10 évben a hazai munkahelyek várhatóan 12 százaléka válhat automatizáció által kiválthatóvá.

("Egy ágyban az ellenséggel? Nem feltétlenül.", f: wired.com)

Persze a 12 százalék papíron és elsőre talán nem tűnik meredek számnak, de ha azt nézzük, hogy ez

• bő félmillió ember mindennapi munkáját jelenti
• kiemelten az ipari szektort érinti, ahol már most komoly munkaerőhiány van
• az ország legszegényebb régiói vannak leginkább veszélyeztetve

akkor már egészen más optikája van a helyzetnek, és ez nem feltétlenül megnyugtató.

Ám annak érdekében, hogy ne csak a borús oldaláról fogjuk meg a kérdést, fussunk közösen egy gondolatkört annak felderítésére, hogy az AI - nem is olyan távoli kora - hogyan érintheti a jövő vállalatvezetési gyakorlatát.

Ebben az utazásban segítségünkre lesz az Accenture tanácsadó óriás három szakembere, akik a Harvard Business Review hasábjain írtak egy izgalmas cikket a kérdésről, amit egy átfogó üzleti kutatásra alapoztak.

E szerint az AI előtörése az alábbi változásokat okozhatja a vállalatvezetők életében:

• adminisztrációs feladatok elhagyása: a kutatásban megkérdezettek (14 ország közel 2 ezer menedzsere és 37 digitális vezetője) szerint idejük 54 százaléka admin feladatokra, míg problémamegoldásra mindössze 30, stratégiaalkotásra 10, beosztottak fejlesztésére pedig csekély 7 százalék megy el - ez alapján nem nehéz kitalálni, hogy a cégek jövő szempontjából melyik funkció / feladat teremt értéket, és melyik nem; és igen, az 54 százalék ellenére az admin feladatok nem tatoznak az értékteremtő feladatok közé.

• emberi döntést igénylő feladatok hangsúlyossá válása: párhuzamosan azzal, hogy az adminisztrációs terhek csökkenek, a vezetők szerep megnő azokon a kreatív területeken, ahol a gépek még nem teljesítenek jól, például kísérletezés, adatelemzés és magyarázat, vagy stratégiaalkotás.

• AI, mint szakmai asszisztens megjelenése: a gépekhez bármilyen szakmai kérdéssel fordulni lehet majd, ami ma még komolyabb netes kutatást, vagy hatalmas adat mennyiségek gyors feldolgozását jelentik - például egy gép másodpercek alatt megmondja egy befektetési tanácsadónak, hogy kamatemelés előtt és után közvetlenül mely iparágak teljesítenek a legjobban á la iPhone Siri.

• folyamatos innovációs képesség: ha nem lesznek a vezetőkön adminisztrációs ballasztok, akkor sokkal több idejük lesz arra, hogy kiszűrjék a rosszul működő, vagy jobban is működtethető folyamatokat, eszközöket, röviden képessé válnak a folyamatos fejlesztésre, ami mind a tervezők, mind a felhasználók számára fontos.

• emberi tulajdonságok, képességek megerősítése: sokan azt gondolják, beleértve a kutatásban megkérdezett vezetőket is, hogy a jövő sikereihez elegendő lesz, ha az emberi döntést igénylő feladatokban fejlődni fogunk, holott az emberi tulajdonságok, képességek (mediálás, empátia, motiválás, csapatmunka, stb.) szerepe legalább annyira fontos, főleg, hogy az AI ezt sem lesz képes kiváltani.

Futurisztikusan hangzik? Lehet. Hamarosan ez lehet a valóság és a sikeres vállalatvezetés záloga? Minden bizonnyal.

Hosszú évek óta ontja magából az érdekesebbnél érdekesebb cikkeket a legendás brit gazdasági heti lap, az Economist egyik, a nemzetközi üzleti élet jelenével és jövőjével foglalkozó tematikus rovata. A keresztségben a Schumpeter nevet kapó (Joseph Schumpeter osztrák közgazdász nyomán, akinek a nevéhez fűződik például a "kreatív rombolás" elmélete) szekció egyik tavalyi cikke is éppen egy ilyen fontos témát boncolgat a nyugati vállalatok és kapitalizmus kilátásairól - hoppá, hasonló témában már írtam, innen eléred azt is.

Az írás központi eleme, amely a McKinsey Global Insitute (az MGI a világ egyik legismertebb stratégiai tanácsadó cégének, a McKinsey-nek a kutatóintézete) átfogó elemzésére épül, és amely a világ 30 ezer vállalatának adatait vette górcső alá, hogy a nyugati vállalatok, ahogyan legalábbis ma ismerjük őket, hamarosan eltűnhetnek. Természetesen nem a McKinsey-ről beszélnénk, ha nem adnának legalább néhány tippet arra vonatkozóan, hogy hogyan tudják ezek a cégek a véget mégis csak elkerülni. Mielőtt azonban megmártozunk az optimizmus tavában, jöjjön előbb a feketeleves.

Miért fognak kihalni a nyugati vállalatok?

Minimum két ok miatt állíthatjuk, hogy a nyugati vállalatok manapság súlyos, létüket fenyegető veszélyekkel kénytelenek szembenézni. Ahhoz viszont, hogy ezeket megvizsgáljuk, meg kell emlékeznünk, hogy minek köszönhették a sikereiket: az MGI szerint egyfelől a világpiac globalizálódásának, másfelől pedig a költségek drasztikus visszaesésének. Az 1980-as évek óta például 1,2 milliárd fővel nőt a globális munkaerőpiac, miközben az OECD (párizsi székhelyű nemzetközi gazdasági szervezet, vagy, ahogyan az Economist szokta aposztrofálni, a "gazdag államok klubja") szerint tagországaikban felére estek vissza a társasági adó szintek.

Az eddigi siker recept tehát röviden valahogy így nézett ki: alacsony adókulcsok + temérdek munkás = magas profitok. Ennek az aranykornak, a könnyen jött nyereség időszakán viszont nagyon úgy tűnik, hogy vége.

(A nyugati vállalatok egyik jövőbeli "lehetősége", f: epictimes.com)

Az egyik ok, hogy 1990 óta a multinacionális vállalatok száma megduplázódott, ami nagyobb versenyhez vezetett, ezzel tulajdonképpen kiszámíthatatlanná téve a várható nyereségességet - az MGI elemzése szerint a következő évtizedben minimum két százalékkal vethetik vissza a globális GDP-t a csökkenő vállalati profitok.

A másik ok, hogy mind nyugaton, mind keleten elszaporodtak az olyan technológiai óriások, mint az Apple, a Google, az Alibaba, a Tencent vagy a Rakuten, melyek hihetetlen gyorsan és méretekben szereztek maguknak új piacokat és ügyfeleket. A Facebooknak például havonta annyi felhasználója van, mint Kínának lakosa. Ráadásul ezek a cégek általában nem maradnak meg eredeti iparágukban, hanem innovációs potenciáljuknak köszönhetően folyamatosan terjeszkednek. Így lett a személyi számítógépekkel ismertté váló Apple okostelefon gyártó, az Alibaba ("kínai Amazon") pénzügyi szolgáltatásokat biztosító cég, a Google pedig a világ ura.

És tegyük hozzá, mint tette azt maga a szerző is, hogy az MGI a politikai változások által okozott / várhatóan okozható kihívásokat még nem is érintette: magasabb társasági adó szintek, kötelező alapjövedelem, komoly minimálbér emelések, és a sort még bőven lehetne folytatni. De mindezek ellenére...

Miért nem fognak kihalni a nyugati vállalatok?

A McKinsey kutatói szerint az innováció, a folyamatos ötletelés és fejlődés megmentheti a nyugati vállalatokat a kihalástól. Ez persze a tőke- és munkaerő intenzív nagyvállalatokat kevésbé boldogítja, nekik minden bizonnyal marad a szép, vagy a nagyon csúnya elmúlás. Ám azok a cégek, amelyek sikeressége elsősorban munkatársaik ötletein és szürkeállományán nyugszanak, relatív nyugalommal tekinthetnek a jövőbe. A médiaipar, a pénzügyi világ, a gyógyszeripar, de még olyan elsőre talán nem evidens szektorok, mint a logisztika vezetőinek sem kell ma rettegve álomra hajtani a fejüket. Persze az, hogy utóbbiak számára a túlélés lehetőségből valós, hosszú távú sikerek legyenek, nem elég a jó alaphelyzet, ahhoz tökösség is kell, minden szinten.

Viszont, ha ez is meglesz, akkor a pozitív jövőkép szinte garantált, főleg, ha ez kiegészül majd egy új fajta üzleti megközelítéssel is. Egy olyan hozzáállással, ami nem a profitot, nem a kilapátolható osztalékot tekinti a hasznosság legfontosabb fokmérőjének, hanem azt, hogy egy-egy vállalat mit ad vissza ténylegesen a társadalomnak (kamu CSR stratégiák = kuka), vagy, hogy mennyire hajlandók hosszú távon gondolkodni és befektetni, szemben a gyors profit maximalizálással.

Halál vagy változás, ez tehát a nyugati vállalatok előtt tornyosuló legfőbb kérdés.

Reméljük utóbbi mellett teszik le a garast.

Talán veletek is előfordult már, hogy azt éreztétek, miután elolvastatok egy inspiráló cikket, hogy az abban szereplő ötlet nektek is eszetekbe jutott, vagy legalábbis maga a téma Titeket is régóta foglalkoztat. Ez különösen akkor izgalmas, amikor az inkriminált cikk végén észreveszitek, hogy a szerző nem pár napja vagy hete, hanem évekkel, évtizedekkel ezelőtt vetette papírra gondolatait.

Na, én valami hasonlót éreztem legutóbb, amikor kezembe került David Burkus, a Harvard Business Review hasábjain még 2013 nyarán megjelent cikke.

Miért?

• Egyfelől, mert mindennapi munkám során magam is innovációval, ötletek értékelésével és megvalósításával foglalkozom, tehát ismerem a szerző által bemutatott folyamat minden pozitív és negatív vetületét.

• Másfelől, mert ennek kapcsán magam is tapasztalom, hogy az emberi kreativitás nem kortól, nemtől, vagy bármilyen egyéb adottságtól függ, hanem érdeklődéstől, szakmaiságtól, bizonyos folyamatok pontos ismeretétől.

• Végezetül, mert az innováció okozta fejlődés és siker legtöbbször valóban nem azon múlik, mint írja Burkus is, hogy nincs egy-egy szervezetben kellő mennyiségű jó ötlet. Hanem sokkal inkább azon, mert sokukban nincsen célzott folyamat / csapat / szakember, amely felismerné ezeket, és nincsen bennük kellő kurázsi sem, azok felismerés utáni megvalósítására.  

("Igen az innovációra! Nem a változásra!" -  sok vezető ars poeticája, f: linkedin.com)

Ennek kapcsán érdemes néhány elcsépelt, de legendás történetet felidézni, mert utóbbi pont üzleti tökéletlenségeire egyértelműen rávilágítanak: az első ilyen a Kodak esete, amelynek fejlesztői már 1975-ben megalkották az első digitális fényképezőgép prototípusát, mégis polcra tették azt, hogy hosszú évekkel később a Sony robbantson ezzel a termékkel hatalmasat, beleütve az első szöget a vállalat későbbi koporsójába. A következő sztori az amerikai Xerox sajátja. A nyomtatóiról ismert óriás volt ugyanis az első cég, amely személyi számítógépet fejlesztett, de megspórolva a piacra dobás komolyabb befektetését, kukázták az ötletüket, amit végül egy bizonyos Steve Jobs és vállalata, az Apple vitt tökélyre.

Tanulság?

Három minimum van.

Az első, hogy a saját szakembereiben, munkatársaiban, és az ő ötleteikben egy vállalatnak meg kell bízni. Nem véletlenül ők egy-egy szakmai terület / folyamat házon belüli ismerői, képviselői, ők azok, akik el tudják dönteni valamiről, hogy jó-e, hasznos-e, sikeres lehet-e. (Persze lehet csillagászati összegekért alkalmazni külső tanácsadókat is, de nekik sem az elköteleződésük, sem a tényleges megértésük nem lesz soha ahhoz mérhető, amit egy belsős kolléga érez és tud.)

A második, hogy minden vállalatnak stimulálni kell a kollégákat, biztatni őket arra, hogy merjenek és akarjanak változtatni, innoválni, mert minden folyamat, termék, gyakorlat formálható, fejleszthető, csak így léphet előre egy szervezet, más különben érkezik az a bizonyos Kodak momentum.

A harmadik pedig, hogy kockázatvállalás nélkül nincs siker, amit bár előttem elmondott már legalább százmillió ember (politikusoktól kezdve a sportolókon át egészen a testépítőkig mindenki), de ez a megállapítás ettől még tényleg igaz. Sőt, ezekben a labilis gazdasági időkben még inkább.

Persze, a tényleges és az olvasott tapasztalat is azt mutatja, hogy a vállalatok, cégvezetők többsége, amikor választani kell, legtöbbször a status quo útját favorizálják a változás helyett á la Nokia.

Hibás gondolkodás? A cég jövője szempontjából mindenképp. Érhető gondolkodás? Tulajdonképpen igen, hiszen az emberek többsége utálja a változásokat, nem beszélve azokról, akik 10 - 100 - 1.000 - 10.000 embert vezetnek, részvényesi elvárásokat teljesítenek, miközben szeretnék saját maguk pénzét és pozícióját megőrizni.

És akkor mi a következtetés? Annyi, hogy az innovációhoz nem ötlet kell, mert az mindig rendelkezésre áll, bármennyire is gondolják azt sokan, hogy nincsenek, hanem tökösség kell a realizáláshoz.

Jó ideje olvasok cikkeket, beszélgetek barátokkal, ismerősökkel a mesterséges intelligencia (AI) potenciális gazdasági és társadalmi hatásairól, és rendre az az érzésem, ami az Economist szerzőjének is, hogy a vélemények, a változással kapcsolatos érzések nagyon hasonlóak ahhoz, ami a 19. századból ránk maradt.

Az ipari forradalom időszaka ugyanis, a maga hihetetlen, addig soha nem látott fejlesztéseivel, fejlődésével, egyszerre keltett félelmet, rettegést és csodálatot az akkori polgárokból, üzletemberekből, politikusokból. Sokan talán még emlékeztek a gimnáziumi történelmi órákról a Hargreaves-féle "Fonó Jenny"-re, James Watt gőzgépére, Kempelen Farkas beszélőgépére, Alessandro Giuseppe Volta elektroszkópjára, vagy Fulton gőzhajójára. Két évszázaddal ezelőtt ezek is olyan találmányok voltak, amelyekről senki nem gondolta volna, hogy valaha is megvalósulnak. Aztán mégis. A 18-19. század embere rettegett, közömbös, vagy lelkes volt. De valamilyen érzést mindenkiből kiváltott a változás szele. Pont, mint ma, amikor az AI-val kapcsolatos híreket olvassa az ember.

(Üdvözlet a 19. századból, f: britannica.com)

Nekem az az alapállásom, hogy jobb ismerni, legalább nagy vonalakban azt, ami eljöhet, és készülni rá, mint ülni ölbe tett kézzel, hogy hát majd úgyis lesz valahogy, mert valahogy mindig van. Persze megértem azokat, akik közömbösek, vagy tartanak a már zajló folyamatoktól, de tény, az AI technológia megállíthatatlan. Ma már lényegében minden, magára valamit is adó vállalat a területen mozog, fejleszt, tesztel. De nem csak az olyan tech óriások, mint a Google, a Facebook vagy az Apple, hanem az olyan veterán nagyságok is, mint a GE, a Siemens, vagy a Bosch.

Arra a klasszikus kérdésre tehát, hogy mikor jöhet el a gépek ébredésének kora, nem az a válasz, hogy majd, valamikor. Hanem az, hogy már eljött, itt van velünk, és itt is marad. Éppen ezért sokkal izgalmasabb, és a saját szempontunkból fontosabb kérdés annak vizsgálata, hogy a közeljövő társadalmának és gazdaságának mely szegmenseit, és milyen szinten érinthetik az AI okozta változások. Az én mostani állásom például automatizálható? Egy autóipari beszállítói gyárában folyó szalag melletti munka automatizálható? Egy könyvvizsgálói munka automatizálható? Egyáltalán hány szakmát és állást érinthet a gépek előretörése?

Két oxfordi professzor, Carl Benedikt Frey és Michael Osborne mára már legendás kutatása szerint a jövőben például a mostani amerikai munkahelyek 47 százaléka válhat részben vagy egészben automatizálttá. Igen, jól olvasod, 47 százalék. Persze, lehet erre legyinteni, hogy ez a változás nem holnap fog bekövetkezni. A lényeg viszont szerintem nem az, hogy egy vagy csak tíz év múlva válhat érintetté az én, vagy a Te a munkád, hanem az, hogy érintetté válhat. Már pedig erre készülni kell: tájékozódással, oktatással, gondolkodással.

(A következő lépés, f: bbc.com)

A Bank of America Merril Lynch (BoA) nem oly régen publikált elemzése szerint 2025-re várhatóan (globálisan) 14-33 billió dollár megtakarítást hozhat az AI egyre elterjedtebb használata, amiből 9 billió dollár csak a csökkenő munkavállalói költségek okozta megtakarítás. Elképesztő számok, leírva is. A BoA szerint ráadásul a megtakarítások jelentős része gyártási területen jelentkezhet (kb. 8 billió dollár), ami egy olyan országban élve, mint hazánk, aminek a növekedése kizárólag ennek a szektornak köszönhető, több mint aggasztó. És akkor ugye még nem beszéltünk arról, hogy ez a változás pontosan hány munkahelyet érinthet.

A McKinsey Global Insitute szerint amúgy a változás olyan mértékű, amely tízszer gyorsabban zajlik, háromszázszoros kiterjedtségben, és háromezerszeres hatással, mint az ipari forradalom.

A fentiekben persze a legszomorúbb, hogy ezekről a többség nemhogy napi szinten, de éves szinten sem hall semmit. Egy átlagos TV-néző, újságolvasó előbb értesül arról, hogy Bundás, a perzsa macska, egy ház félemeletéről kiugrott, minthogy a magyarok 30 százaléka a következő évtizedben elveszítheti az állását.

Nem kellene megvárni. Akkor tényleg kevesen fognak örülni a technológiai fejlődésnek.

Ha őszinte akarok lenni, Jeremy Rifkin amerikai író, politikai tanácsadó, társadalomfilozófus és satöbbi neve alig pár hónapja ismeretes előttem. Holott, mint azóta kiderült, a 71 éves Rifkin három uniós bizottsági elnöknek (Prodi, Barroso, Juncker), egy sor komoly (Merkel) és kevésbé komoly (Sarkozy) európai politikusnak adott, vagy ad tanácsot. Az amerikai tanácsadói spektruma a közgazdaságtól kezdve a klímaváltozáson át egészen az energiabiztonságig terjed. Polihisztor? Olyasmi. Állítólag.

Mindenesetre anélkül, hogy megpróbálnám ténylegesen megítélni Rifkin munkásságának mélységét, kétségtelen tény, hogy vannak izgalmas, a jövő politikáját, gazdaságát, társadalmát érintő gondolatai. Hosszú ideje hirdeti például, hogy a kapitalizmus hamarosan elhalálozik, elsősorban saját magának köszönhetően.

("Rifkin szerint hamarosan igen" f: library.fora.tv)

A brit baloldali média zászlóshajójának (The Guardian) szerzője, Jo Confino, pár éve például éppen ezzel kapcsolatban írt egy egész korrekt cikket. Persze, azt mindenki döntse el maga, így szűk két év távlatából, hogy közelebb kerültünk-e Rifkin akkori víziójához, vagy sem. De az érdekes, jövővel foglalkozó gondolatokat mindig érdemes felidézni.

Mivel indokolja tehát Jeremy Rifkin, hogy a kapitalizmusnak lőttek? Röviden azzal, hogy a mostani gazdasági berendezkedés elérte, hogy a termelés költsége olyan alacsony szintre jutott, ahol az egész rendszer gerincét adó vállalatok egyszerűen be fognak dőlni, hiszen alig realizálnak majd/már nyereséget. És ha nekik vége, akkor ugye...

(Fun fact: ha emlékem nem csal, valami ilyesmiről szól Peter Thiel, a PayPal egyik alapítójának (újabban az amerikai republikánusok lieblingje és a Gawker-birodalom kaszása) könyve is, a Zero to One.)

Rifkin azonban, szerencsénkre, nem csak bedobta a tutit, hanem igyekezett valamennyire árnyalni is azt. Eszerint a nagyvállalatok, akik alig realizálnak profitot, egyre inkább ellehetetlenülnek. Részben a méreteik (képtelenek lesznek nemhogy növekedni, de fenntartani saját magukat), részben pedig a kicsi, de annál sikeresebb és szívósabb, minimális fix költségek mellett működő feltörekvő vállalkozások miatt. Igen, ennek cáfolatára, vagy megerősítésére is létezik számtalan példa. De most fogadjuk el Rifkin meglátását.

Mit következik ebből? A kapitalizmus elköszön, mint világgazdasági non plus ultra, és átadja helyét az együttműködő gazdaságának (a "collaborative commons" kifejezésre most nem jut eszembe jobb, bocs). Ennek alapját az energia, közlekedés és kommunikáció terén végbemenő villámgyors fejlődés fogja adni. Rifkin szerint erre a változásra példaként hozható a zene és média terén zajló átalakulás, ahol a kisebb cégek simán felveszik a versenyt a legnagyobb vállalatokkal, vagy ott van a 3D nyomtatás és a gyártás kapcsolata.

Ez a folyamat ráadásul nem csak nekünk, potenciális fogyasztóknak lesz jobb, de a bolygónak is. Hiszen, ami elsőre értelmetlennek hathat (sokkal olcsóbb és egyszerűbben elérthető erőforrások nem vezetnek majd túlfogyasztáshoz), a jövőben teljesen normálisnak tekinthetők. Az embereket ugyanis megnyugtatja, hogy bármi, bármikor, bárhol pótolható, méghozzá olcsón és olyan mértékben, amilyenre szükség van.

Rifkin erre hozza példaként a megújuló energiák előállításnak egyre csökkenő költségét (és egyszerűségét), ami olyan óriásokat, mint az E.ON is arra késztet, hogy újragondolják üzleti és szolgáltatási modelljüket. A nem túl távoli jövőben a német vállalat szerinte már nem energiát, hanem szolgáltatást fog eladni a végfelhasználóknak. Előbbit ugyanis Mi magunk fogjuk megtermelni szélből, napból, vízből, geotermiából, vagy ami éppen rendelkezésre áll - de nem csak nekünk, hanem ismerőseiknek, szomszédainknak.

Mese habbal? Elnézve az elmúlt 5-10 évet, korántsem biztos.

A Harvard Business Review friss számában John Chipman egy meglehetősen izgalmas elmélettel állt elő: véleménye szerint a nemzetközi vállalatoknak el kell kezdeniük saját külpolitikai stratégiát alkotni és alkalmazni. A neves brit külpolitikai kutatóintézet, a Stratégia Tanulmányok Nemzetközi Intézetének (IISS) vezetője szerint ez három ok miatt fontos:

1. az Egyesült Államok beavatkozási hajlandóságának csökkenése,
2. a gazdasági szankciós politika egyre kedveltebb alkalmazása,
3. a Dél-Dél kereskedelem egyértelmű növekedése. 

Chipman szerint - elsőre legalábbis - ez meglepően hangozhat, hiszen évtizedek óta mást sem hallani politikusoktól / menedzsment guruktól / vállalatvezetőktől, minthogy a vállalatok nyíltan nem politizálhatnak, és nem is politizálnak.

Egyfelől, mert senki sem akarja azt a benyomást kelteni, mint tette azt egykor például a Brit Kelet-indiai Társaság (= az Egyesült Királyság meghosszabbított keze a kelet-ázsiai terjeszkedésben), vagy az amerikai Egyesült Gyümölcs Cég (= a United Fruit Company az 1954-es guatemalai puccsban játszott szerepével vált hírhedtté), hogy a vállalat terjeszkedése, döntései felett az anyaország politikai vezetése befolyással bír.

Másfelől, mert az általam csak "nyalóka diplomáciának" nevezett stratégia és eszközei (stakeholder menedzsment, vállalati felelősségvállalás, kríziskommunikáció, stb.), ami éppen az előbbi alapállást volt hivatott váltani, a szerző szerint sem ért el komolyabb sikereket. A nagyvállalatokat ugyanis mindig előveszik, ha egy adott államban rosszul mennek a dolgok. Függetlenül attól, hogy a munkatársai lefestették-e az összes mászókát egy városban.

("Egymás szövetségesei, vagy alá- fölérendelt viszony" f: money.cnn.com)

Az IISS első embere szerint éppen ezért van szükség vállalati külpolitikára. Sutba kell tehát dobni a finnyáskodást, meg a titkolózást, és el kell kezdeni rendesen politizálni. A cikk írója szerint ennek a stratégiának két leágazása lehet: az egyik a geopolitikai due dilligence ("alapos átvilágítás" - e-mail jöhet, ha valaki tudja ennek a pontos magyar megfelelőjét, köszi), míg a másik maga a vállalati diplomáciai.

Kezdjük előbbivel: a nemzetközi vállalatok mindenféle átfogó elemzést készítenek és mérlegelnek, mielőtt elindulnának A-ból B-be. Létezik jogi, szabályozási, pénzügyi, és még vagy százféle egyéb. Politikai átvilágítás azonban nincs. Politikai kockázati elemzések persze vannak, és ezeket az egyes cégvezetők bátran forgatják is, de geopolitikai due dilligence ma még nincs, holott kellene. De mit is fedne le ez az átfogó kutatás?

Chipman válaszul négy területet említ:

• nemzeteken átnyúló kockázatok elemzése - ha az Al-Kaida felrobbant egy gáztározót mondjuk Algériában, azt ma már nem lehet azzal elintézni, hogy Algériában rossz a közbiztonság és kész. Ma úgy néz ki ez a képlet, hogy amíg eljut oda egy terrorszervezet, hogy felrobbant egy gáztározót Algériában, az ezt okozó lánc keresztül fut több másik országon is; pl. az algír cselekmény tervét Maliban alkották, a támadást pedig Délkelet-Líbiából indították.

• regionális politikai trendek monitorozása - ha néhány ország gazdasági szövetségre lép, érdemes jó viszonyt ápolni minden taggal, lévén, az ő közös sikereik utáni nyereségét csak úgy lehet maximalizálni, ha mindegyikkel szoros és jó viszonyt ápol egy vállalat. 

• országkockázati elemzésben helyi sajátosságok figyelembevétele - azért, mert Mexikó jelentős részén elfogadható a közbiztonság, Sinaola állam gyilkossági rátája például közel azonos El Salvadoréval, a világ emberölési fővárosával.

• nem szabad elhanyagolni a hazai és a közel távol kockázatait - Brexit  

És mi a helyzet utóbbival, a vállalati diplomáciával? A szerző szerint ennek kettős célt kell szolgálni: egyfelől el kell kerülni, hogy a vállalati úgy viselkedjen, mint egy civilszervezet (kizárólag egyetlen ügy mellett törjön lándzsát). Másfelől, nem szabad olyannak látszódnia, mint akit az anyaországi politikai vezetése irányít.

Summa summarum, a jövő vállalatának magabiztos és őszinte külpolitikát kell folytatni, amely egyszerre épít ki és tart fenn szoros kapcsolatokat az egyes külföldi államok vezetőivel (minden oldallal, kivételezés nélkül) és a helyi civilszervezetek képviselőivel.

A vállalatoknak tehát a jövőben nem szabad engedniük, hogy ügyeikben helyettük beszéljen / cselekedjen az anyaországuk (vagy legalábbis saját nézeteiket mindig kommunikálni kell). Nem szabad továbbá abba a látszatba esniük, hogy egyetlen országhoz tartoznak, minél inkább nemzetközivé kell válniuk - néha ennek lehet előnye (pl. japán vállalatok Afrikában), de alapvető cél az eredeti gyökerek megőrzésével multinacionálissá válni.

És semmit, de semmit nem vehetnek készpénznek. A politikai környezet ugyanis mindig változik, mint azt saját bőrén tanulta meg például a dél-afrikai MTN mobilvállalat, aki a barátinak hitt nigériai politikai elittől kapott rekordösszegű, több mint 5 milliárd dolláros bírságot, miután nem volt hajlandó felfüggeszteni a szolgáltatást öt millió, a hatóságok számára azonosíthatatlan felhasználójánál. Miért? Az MTN vezetése az hitte, hogy az országban elfogadott új, a korábbiaknál sokkal szigorúbb terrorellenes törvény rá nem vonatkozik majd, hiszen jóban van mindenkivel, aki Nigériában számít. Elszámították magukat. Öt milliárdjuk bánta.