Az ünnepek alatt vélhetően mindenkinek több ideje volt olvasni, és ez az esetemben sem volt másként. Egy ilyen alkalomkor került a kezembe az Economist, egy korábbi írásomban már általam is emlegetett rovatának ("Vállalatok jövője: halál vagy változás" - 2016. október 10.) friss cikke, arról, hogy a menedzsment elméletek mennyire kiüresedtek; és bár személy szerint nem szeretem "a régen minden jobb volt" nosztalgikus múltba révedést, kivételesen a szerző minden megállapításával egyetértek. A helyzet ugyanis valóban siralmas.

Luther Márton, kérlek, segíts rajtunk!

A szerző érdekes párhuzammal indít, hiszen a mai menedzsment felfogást / hozzáállást a lutheri reformációt megelőző, irányadó katolicizmushoz hasonlítja. Miért áll meg ez a vélekedés? Elsősorban azért, mert, mint az akkori egyház, a mostani menedzsment elméletek is elszakadtak a realitásoktól, ráadásul minden, a mainstreamtől eltérő vélekedést, gondolatot megbélyegeznek, eltörölnek, üldöznek. Holott nyerészkedés van, okoskodás, egymás hátának veregetése, blabla, és semmilyen valódi újdonság, formabontó stratégia, korral haladás.

Az ismert és elismert menedzsment guruk ma lényegében egytől egyig a kapitalizmus kritikátlan hirdetői. A stratégiai tanácsadók ennek a kvázi vallásnak az utazó porszívó ügynökei, míg a neves globális üzleti iskolák tanulói (és az őket gyakran szponzoráló nagyvállalatok), a status quo letéteményesei.

A rendszer ennek hála stabil, szinte kikezdhetetlen, hiszen a hamisságban szinte mindenki partner.

Mit okozott mindez? Kiemelten a gazdasági elméletek és gondolkodás korrupcióját, torzulását. Ha az ember ma elmegy bármilyen üzleti konferenciára, előadásra, elolvas egy népszerű menedzsment elméleti könyvet, vagy esetleg van szerencséje meghallgatni tanácsadókat, hogy hogyan kell felkészíteni egy nagyvállalatot a következő, immár negyedik ipari forradalomra, legtöbbször a 80-as évek mosolyog vissza rá. Ismerős? Hát igen, a politikában ma ugyanez megy. Régi gondolatok új csomagolásban, mintha az utóbbi 5-10 évben nem történt volna semmi.

(Egy ismerős helyzet a vállalati életben, f: Scott Adams)

Az üzleti elméletek parancsolatai

Merthogy mik is a legfőbb sarokpontjai a ma irányadó menedzsment felfogásának: egyfelől, hogy napjainkban a vállalatok versenyképessége soha nem látott pozitív szinten áll. Az Economist szerzője szerint ezzel a meggyőződéssel csak annyi a gond, hogy a fejlett piacokon 2008 óta rég nem látott konszolidáció megy végbe, vagyis, a piac nemhogy egyre kompetitívebb lenne, hanem sokkal inkább egyre rugalmatlanabb. A tőkeerős nagyok felfalják a tőkeszegény kicsiket, és ennyi. Valós verseny, disztrupció, maximum a népmesékben.

A második parancsolat, hogy manapság a vállalkozások korát éljük, lévén, mindenki lehet Page (Google), Zuckerberg (Facebook), Kalanick (Uber), Dorsey (Twitter), Chesky (Airbnb) vagy Spiegel (Snapchat). A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy nem, nem lehet. Az 1970-es évek óta például folyamatosan lassul a cégalapítások üteme Amerikában, ráadásul az elmúlt években már jóval több tengerentúli vállalkozás szűnik meg, mint születik. És ha már azt kell mondanunk, hogy az Egyesült Államok sem a régi, akkor mint mondjuk magunkról, Európáról. Leginkább muhahaha. Az elmúlt 15 évben az öreg kontinens talán, ha két valós tech multit nevelt ki: ráadásul a Skype igazi növekedést csak az Ebay (később a Microsoft) tulajdonoltjaként ért el.

Szóval az a kettő inkább másfél.

A harmadik sokat hangoztatott meggyőződés, hogy a vállalatok az internet korában sokkal gyorsabban tudnak növekedni, mint régen. Ennek bár van igazság tartalma, a brit hetilap munkatársa szerint a realitás mégis az, hogy a nemzetközi üzleti életben a túlbürokratizáltság gyakran gátat szab a technológiai fejlődés által biztosított előnyöknek. Innovatív ötletek, termékek nem egyszer hónapokig, vagy akár évekig rostokolnak fiókok mélyen, mert az elmúlt évtizedekben létrehozott kismillió üzleti támogató osztály (compliance, jog, kockázatkezelés, stb.) nem enged egyről a kettőre jutni.

A negyedik, és egyben utolsó sarokpont pedig nem más, mint a globalizáció feltartóztathatatlanságába, és annak általános pozitív hatásaiba vetett hit. A szabadkereskedelem és a nulla vámtarifa az jó, mindenhol, mindenkor, mert nyugalmat, békét, prosperitást hoz. A történelem szerint azonban korántsem ez a helyzet. De nem csak azért, mert az 1800-as évek végének világgazdasága sok szempontból hasonlóan globalizált volt, mint a mostani, és hát vérrontás, háborúk mintha akadtak volna így is bőven. Hanem azért, mert a globalizáció és vívmányai igen is korlátozhatók, és már régen nem azok a szent tehenek, mint amik a Reagen-i időkben voltak. Brexit, ismerős?

Dehogy a cikkemet ne egy szomorú, negatív kicsengéssel zárjam: a történelem nem csak azt bizonyítja időről időre, hogy a háborúk elkerülhetetlenek, hanem azt is, hogy az emberiség, és benne a nagy, változást hozó gondolatok újra és újra megjelennek. Bármennyire nézzen ki rosszul a helyzet, bármennyire érezzük úgy, hogy az önismétlés, a gondolatok korrupciója, a kilátástalanság határozza meg a világunkat, a megújulás el fog jönni.

Hihetetlen? Valójában csak annyira, amennyire 500 éve a katolikus vallás és egyház reformja annak tűnt.