A Harvard Business Review friss számában John Chipman egy meglehetősen izgalmas elmélettel állt elő: véleménye szerint a nemzetközi vállalatoknak el kell kezdeniük saját külpolitikai stratégiát alkotni és alkalmazni. A neves brit külpolitikai kutatóintézet, a Stratégia Tanulmányok Nemzetközi Intézetének (IISS) vezetője szerint ez három ok miatt fontos:

1. az Egyesült Államok beavatkozási hajlandóságának csökkenése,
2. a gazdasági szankciós politika egyre kedveltebb alkalmazása,
3. a Dél-Dél kereskedelem egyértelmű növekedése. 

Chipman szerint - elsőre legalábbis - ez meglepően hangozhat, hiszen évtizedek óta mást sem hallani politikusoktól / menedzsment guruktól / vállalatvezetőktől, minthogy a vállalatok nyíltan nem politizálhatnak, és nem is politizálnak.

Egyfelől, mert senki sem akarja azt a benyomást kelteni, mint tette azt egykor például a Brit Kelet-indiai Társaság (= az Egyesült Királyság meghosszabbított keze a kelet-ázsiai terjeszkedésben), vagy az amerikai Egyesült Gyümölcs Cég (= a United Fruit Company az 1954-es guatemalai puccsban játszott szerepével vált hírhedtté), hogy a vállalat terjeszkedése, döntései felett az anyaország politikai vezetése befolyással bír.

Másfelől, mert az általam csak "nyalóka diplomáciának" nevezett stratégia és eszközei (stakeholder menedzsment, vállalati felelősségvállalás, kríziskommunikáció, stb.), ami éppen az előbbi alapállást volt hivatott váltani, a szerző szerint sem ért el komolyabb sikereket. A nagyvállalatokat ugyanis mindig előveszik, ha egy adott államban rosszul mennek a dolgok. Függetlenül attól, hogy a munkatársai lefestették-e az összes mászókát egy városban.

("Egymás szövetségesei, vagy alá- fölérendelt viszony" f: money.cnn.com)

Az IISS első embere szerint éppen ezért van szükség vállalati külpolitikára. Sutba kell tehát dobni a finnyáskodást, meg a titkolózást, és el kell kezdeni rendesen politizálni. A cikk írója szerint ennek a stratégiának két leágazása lehet: az egyik a geopolitikai due dilligence ("alapos átvilágítás" - e-mail jöhet, ha valaki tudja ennek a pontos magyar megfelelőjét, köszi), míg a másik maga a vállalati diplomáciai.

Kezdjük előbbivel: a nemzetközi vállalatok mindenféle átfogó elemzést készítenek és mérlegelnek, mielőtt elindulnának A-ból B-be. Létezik jogi, szabályozási, pénzügyi, és még vagy százféle egyéb. Politikai átvilágítás azonban nincs. Politikai kockázati elemzések persze vannak, és ezeket az egyes cégvezetők bátran forgatják is, de geopolitikai due dilligence ma még nincs, holott kellene. De mit is fedne le ez az átfogó kutatás?

Chipman válaszul négy területet említ:

• nemzeteken átnyúló kockázatok elemzése - ha az Al-Kaida felrobbant egy gáztározót mondjuk Algériában, azt ma már nem lehet azzal elintézni, hogy Algériában rossz a közbiztonság és kész. Ma úgy néz ki ez a képlet, hogy amíg eljut oda egy terrorszervezet, hogy felrobbant egy gáztározót Algériában, az ezt okozó lánc keresztül fut több másik országon is; pl. az algír cselekmény tervét Maliban alkották, a támadást pedig Délkelet-Líbiából indították.

• regionális politikai trendek monitorozása - ha néhány ország gazdasági szövetségre lép, érdemes jó viszonyt ápolni minden taggal, lévén, az ő közös sikereik utáni nyereségét csak úgy lehet maximalizálni, ha mindegyikkel szoros és jó viszonyt ápol egy vállalat. 

• országkockázati elemzésben helyi sajátosságok figyelembevétele - azért, mert Mexikó jelentős részén elfogadható a közbiztonság, Sinaola állam gyilkossági rátája például közel azonos El Salvadoréval, a világ emberölési fővárosával.

• nem szabad elhanyagolni a hazai és a közel távol kockázatait - Brexit  

És mi a helyzet utóbbival, a vállalati diplomáciával? A szerző szerint ennek kettős célt kell szolgálni: egyfelől el kell kerülni, hogy a vállalati úgy viselkedjen, mint egy civilszervezet (kizárólag egyetlen ügy mellett törjön lándzsát). Másfelől, nem szabad olyannak látszódnia, mint akit az anyaországi politikai vezetése irányít.

Summa summarum, a jövő vállalatának magabiztos és őszinte külpolitikát kell folytatni, amely egyszerre épít ki és tart fenn szoros kapcsolatokat az egyes külföldi államok vezetőivel (minden oldallal, kivételezés nélkül) és a helyi civilszervezetek képviselőivel.

A vállalatoknak tehát a jövőben nem szabad engedniük, hogy ügyeikben helyettük beszéljen / cselekedjen az anyaországuk (vagy legalábbis saját nézeteiket mindig kommunikálni kell). Nem szabad továbbá abba a látszatba esniük, hogy egyetlen országhoz tartoznak, minél inkább nemzetközivé kell válniuk - néha ennek lehet előnye (pl. japán vállalatok Afrikában), de alapvető cél az eredeti gyökerek megőrzésével multinacionálissá válni.

És semmit, de semmit nem vehetnek készpénznek. A politikai környezet ugyanis mindig változik, mint azt saját bőrén tanulta meg például a dél-afrikai MTN mobilvállalat, aki a barátinak hitt nigériai politikai elittől kapott rekordösszegű, több mint 5 milliárd dolláros bírságot, miután nem volt hajlandó felfüggeszteni a szolgáltatást öt millió, a hatóságok számára azonosíthatatlan felhasználójánál. Miért? Az MTN vezetése az hitte, hogy az országban elfogadott új, a korábbiaknál sokkal szigorúbb terrorellenes törvény rá nem vonatkozik majd, hiszen jóban van mindenkivel, aki Nigériában számít. Elszámították magukat. Öt milliárdjuk bánta.