Talán veletek is előfordult már, hogy azt éreztétek, miután elolvastatok egy inspiráló cikket, hogy az abban szereplő ötlet nektek is eszetekbe jutott, vagy legalábbis maga a téma Titeket is régóta foglalkoztat. Ez különösen akkor izgalmas, amikor az inkriminált cikk végén észreveszitek, hogy a szerző nem pár napja vagy hete, hanem évekkel, évtizedekkel ezelőtt vetette papírra gondolatait.

Na, én valami hasonlót éreztem legutóbb, amikor kezembe került David Burkus, a Harvard Business Review hasábjain még 2013 nyarán megjelent cikke.

Miért?

• Egyfelől, mert mindennapi munkám során magam is innovációval, ötletek értékelésével és megvalósításával foglalkozom, tehát ismerem a szerző által bemutatott folyamat minden pozitív és negatív vetületét.

• Másfelől, mert ennek kapcsán magam is tapasztalom, hogy az emberi kreativitás nem kortól, nemtől, vagy bármilyen egyéb adottságtól függ, hanem érdeklődéstől, szakmaiságtól, bizonyos folyamatok pontos ismeretétől.

• Végezetül, mert az innováció okozta fejlődés és siker legtöbbször valóban nem azon múlik, mint írja Burkus is, hogy nincs egy-egy szervezetben kellő mennyiségű jó ötlet. Hanem sokkal inkább azon, mert sokukban nincsen célzott folyamat / csapat / szakember, amely felismerné ezeket, és nincsen bennük kellő kurázsi sem, azok felismerés utáni megvalósítására.  

("Igen az innovációra! Nem a változásra!" -  sok vezető ars poeticája, f: linkedin.com)

Ennek kapcsán érdemes néhány elcsépelt, de legendás történetet felidézni, mert utóbbi pont üzleti tökéletlenségeire egyértelműen rávilágítanak: az első ilyen a Kodak esete, amelynek fejlesztői már 1975-ben megalkották az első digitális fényképezőgép prototípusát, mégis polcra tették azt, hogy hosszú évekkel később a Sony robbantson ezzel a termékkel hatalmasat, beleütve az első szöget a vállalat későbbi koporsójába. A következő sztori az amerikai Xerox sajátja. A nyomtatóiról ismert óriás volt ugyanis az első cég, amely személyi számítógépet fejlesztett, de megspórolva a piacra dobás komolyabb befektetését, kukázták az ötletüket, amit végül egy bizonyos Steve Jobs és vállalata, az Apple vitt tökélyre.

Tanulság?

Három minimum van.

Az első, hogy a saját szakembereiben, munkatársaiban, és az ő ötleteikben egy vállalatnak meg kell bízni. Nem véletlenül ők egy-egy szakmai terület / folyamat házon belüli ismerői, képviselői, ők azok, akik el tudják dönteni valamiről, hogy jó-e, hasznos-e, sikeres lehet-e. (Persze lehet csillagászati összegekért alkalmazni külső tanácsadókat is, de nekik sem az elköteleződésük, sem a tényleges megértésük nem lesz soha ahhoz mérhető, amit egy belsős kolléga érez és tud.)

A második, hogy minden vállalatnak stimulálni kell a kollégákat, biztatni őket arra, hogy merjenek és akarjanak változtatni, innoválni, mert minden folyamat, termék, gyakorlat formálható, fejleszthető, csak így léphet előre egy szervezet, más különben érkezik az a bizonyos Kodak momentum.

A harmadik pedig, hogy kockázatvállalás nélkül nincs siker, amit bár előttem elmondott már legalább százmillió ember (politikusoktól kezdve a sportolókon át egészen a testépítőkig mindenki), de ez a megállapítás ettől még tényleg igaz. Sőt, ezekben a labilis gazdasági időkben még inkább.

Persze, a tényleges és az olvasott tapasztalat is azt mutatja, hogy a vállalatok, cégvezetők többsége, amikor választani kell, legtöbbször a status quo útját favorizálják a változás helyett á la Nokia.

Hibás gondolkodás? A cég jövője szempontjából mindenképp. Érhető gondolkodás? Tulajdonképpen igen, hiszen az emberek többsége utálja a változásokat, nem beszélve azokról, akik 10 - 100 - 1.000 - 10.000 embert vezetnek, részvényesi elvárásokat teljesítenek, miközben szeretnék saját maguk pénzét és pozícióját megőrizni.

És akkor mi a következtetés? Annyi, hogy az innovációhoz nem ötlet kell, mert az mindig rendelkezésre áll, bármennyire is gondolják azt sokan, hogy nincsenek, hanem tökösség kell a realizáláshoz.